Prológus – „ Boldog itt a nép…”

                A győztesek diktálnak (1945 –1948)

 

Ezerkilencszázötvenben Magyarországon senki sem tudta, hogy meddig mehet el.

Ha tudta, kivételezett volt, mert egy hatalmas propagandagépezet Marionett-figurájaként ugrándozott. Öt évvel korábban eldöntetett minden a győztesek tölgyfaasztalán, és 1947- ben ratifikálták a párizsi békét, amely konzerválta beteg elődjeit, a „versailles-i torzszülötteket”. Ezek a torz államalakulatok hamarosan „felülről” magukévá tették az internacionalizmus; a feltétlen népek közötti barátság, és kölcsönös fraternitás eszméjét. Elméletben boldog volt itt mindenki, csak a „nép” nem,  a nemzetpolgárság eszméje földbeszállt, és a „piros-fehér-zöld” is megfakult, vagy vörössel ötvöződött.

A lenini eszme, amely a francia forradalom óta a legszalonképesebbnek tartotta magát, és leginkább a francia eszmék csíráiból fejlődött ki, továbbfejlesztve a „Nép” kezébe adott „nesze semmi, fogdd meg jól!” utópiája volt. Tudatlan csak az lehetett, aki hitt a szocializmusban, vagy ismervén annak gyengéit saját egzisztenciát alapozott rá.

Amit még Lenin elhitt, azt Sztálin a gyakrolatban tudatosan eszközként használta, és kezéhez egyre több vér tapadt, ez a kéz pedig egy kristálygömb felett legyezett szüntelen, melyben alattvalói életek, próbáltak élni. A náci Németország gonoszságára adott reakció, és élettér adva volt, s erre a garancia csakis a Szovjetunió lehetett:  „Vezetnie kell (a Pártnak- a szerk.) a fasizmus elleni küzdelmet, amíg gyökeréig ki nem írtjuk a mételyt, mely annyi szerencsétlenségünk kútforrása.”[1] – vallotta Rákosi Mátyás a későbbi magyar pártmágus.

A kommunizmus árnyfoszlányai ötven évig mutálódtak. Színek, gondolatok, és nem utolsósorban eszközök változtak, az Ördögnek sok arca létezik.

1944-1945-ben a korábbi érában illegalitásba kényszerült kommunista pártok ismét előbukkantak, és most- tanulva 1919 kudarcán- arcukat még nem mutatták meg,

Az erőegyensúlyt csak  lassan fordították át sajátmaguk számára.

Nem volt szükség proletárdiktatúrára. Ehelyett az évek folyamán lassan felaprózták a demokratizmus formáit, és saját tagjaiknak tartották meg a legfontosabb miniszteri pozíciókat.

Mit érzékelt ebből a magyar ember? Nem sokat, de békét akart, annyi bizonyos.

A háború befejeződése után nyugalmat, és demokratikus elveken nyugvó parlamenti képviseletet. Ennek eredményei mutatkoztak meg a háború utáni első szabadon rendezett választásokon[2] is. Az Ördög hatalma azonban nőtt, mígnem a Baloldali Blokk-ként aposztrofált pártalakzat- Magyar Kommunista Párt- Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt-  tudatosan támadta a Magyar Kisgazdákat, mondván: tisztogatásokra van szükség a Párton belül, ugyanis elharapództak a „reakciós túlkapások”. A mondvacsinált ellenségkép mindig meghozza az eredményt, és hatásos eszköz bármely csoport közötti versengésben. Rákosi Mátyás- a „tudatos népi demokrata”[3] szavaival: „ rúgjatok ki legalább negyven embert, és a Pártnak is, az országnak is haszna lesz belőle.”[4] „Divide et impera” –azaz „Oszd meg és uralkodj!”- hangozhat a latin közmondás.

A kommunisták azonban a haszonnál is többet akartak, szovjet mintájú köztársaságot, amelyben a népé a gyakorló hatalom, a dolgozó népé. Nevezzük ily módon népköztársaságnak, hiszen ideológiai szempontból annak kell lennie.

A történelem megadta a választ a fenti köztársaság-népköztársaság páros a korabeli Magyarországon a legkisebb mértékben sem állta meg a helyét.

Sem a köz társasága, sem pedig a nép köztársasága nem lett. Ideológia maradt ez is.

A MKP „kék cédulás „ választási színjátéka 1947. augusztus 31-én[5] nyílt helyzetet teremtett a hatalomátvételhez. Pártaktivistáik teherautókon járták az országot és duplán szavaztak, ily módon billentették az előrehozott választások eredményét a Magyar Kommunista Párt javára. Tehát durva, és eddig példátlan csalást hajtottak végre.

A jogilag is legitimált párt külföldre száműzte a demokratikus pártok tagjait, vagy hamis pereket akasztott a nyakukba, és ily módon távolította el őket.

Béklyót kapott a nemzet, és a magyar moszkoviták lépéseikkel előkaparták a háború utáni ország demokratikus földbe vetett csíráit, hogy azt egy sötét búra alatt próbálják növeszteni.

„A MKP 1948-ban egyesülve a Baloldali Blokk szociáldemokratáival felvette a  Magyar Dolgozók Pártja nevet.

 

A „Búra” nyomása alatt  ( 1948- 1956)

 

Minden élő szervezetnek  fényre van szüksége a fejlődéshez, ellenkező esetben satnya lesz. Ezen a Vörös Birodalom búráján először Sztálin halála[6] okozott vékony hajszálrepedést, mint ahogyan ezt a csatlós országaiban is érzékelni lehetett 1953 után. 

Az 1953 júniusában, Berlinben kitört felkelést a szovjet tankok vérbe folytották, az 1956. júniusi lengyel, Poznań-ban bekövetkezett felkeléssel és sztrájkkal való magyar szolidaritás pedig  egyik piciny szegmense volt a magyar ’56-nak. A magyar forradalomig azonban megannyi apró felvillanás jelezte, hogy a XX. század vörös diktátorainak nyugodt napjai meg vannak számlálva. Sztálin halálát személycserék követték a Birodalomban, ugyanígy Magyarországon is. Rákosi tehát ment, s jött  Nagy Imre, aki személyiségében különbözött megrögzött hatalomvágyó pártcimboráitól. Nagy Imre a magyar parasztság- a történelmi értelemben vett, tradíciókkal megáldott parasztember- mentalitását hozta magával, és a Párt iránti elkötelezettsége sohasem párosult diktátori attitűdökkel. Somogyból jött, egyszerű ember volt, akit a mezőgazdaság jobbátétele foglalkoztatott a leginkább.

A történetírás az „új szakasz” politikájának nevezi Nagy színrelépését 1953. júliusában. A július 4-i parlamenti beszéde valóban búrát emelt a magyar társadalom felett, és kis időre levegőhöz juttatta nemzetünket.

„Addig nyújtózkodjunk, ameddig a takaró ér.”- jelenti ki Nagy[7] híressé vált parlamenti beszédében. A paraszti tulajdon biztonságát hangsúlyozza, és az erőszakos TSZ-be léptetés ellen is felszólal, valamint „Megállj!-t” parancsol az őrült nehézipari fejlesztéseknek. Reális célokat tűz ki maga, és az ország elé.

Az ország munkatáborainak nehéz kapui megnyílnak. Így a koncepciós perekben igazságtalanul  bűnösnek talált áldozatok akarva-akaratlanul beszámolhatnak keserű megpróbáltatásaikról.

Nagy körül valódi szellemi műhely alakult, főként írók, és költők méltatták őt.

A második nyilvánosság, a Petőfi Kör szószólói diákok, értelmiségiek Rákosi rendszerét kárhoztatták, és egy új világot álmodtak meg maguknak, amely 1956 őszén valósággá vált. Hogy a harag felszítódjon, a Rákosi- Gerő-klikk visszatérése és a régi „sztálini beidegződések” feléledése adta meg az elsőszámú okot. Mindez azonban lassú folyamat volt.

Az NSZK felfegyverzése és belépése  a NATO- ba 1954. szeptemberében magával hozta a Szovjetunió reakcióját. Ez pedig abban valósult meg, hogy a „nyugati végeknek” erős bástyáknak kell lenniök a „béke frontján”, ergo Magyarországnak határozott, „reakciós gondolatoktól mentes” vezetőségre van szüksége e vészterhes időkben. Ez okból 1955. márciusában Nagy Imre ment, Rákos klikkje revansot vett, visszatért. Májusban megalakult a Varsói Szerződés, amely katonai tömbbé kovácsolta a Szovjetuniót és gyarmatait.

A MDP első embere Hegedűs András lett, aki „Fejbólintójánosként” követte a Párt szavait. Hiba volt azonban Rákosi dacos bosszúja Nagy felé, hiszen nemcsak az MDP- ből záratta ki, hanem megfosztotta egyetemi katedrájától is a korábbi pártvezetőt.

Az ekkor már szívbetegségével küzdő Nagyot méginkább megviselte ez gyalázat, és barátaiban, szimpatizánsaiban is undort keltett. Nem hiába álltak ki egy október 18- án kelt levelükben a Magyar Írók Nagy mellett. Memorandumot intéztek a MDP központi vezetőségéhez, amelyben állást foglaltak az 1953- mas júniusi határozatok mellett, amelyek száműzték „ az erőszak, a megokolatlan adminisztratív beavatkozás, a parancsolgatás adminisztratív módszereit, mint olyanokat, amelyek demoralizálják az őszinte, kommunista pártéletet.” [8] Az üzenet tahát a következő volt: alkotói szabadságot mindenkinek! Megrovásokra, és kizárásokra kerül sor.

Miután elcsitultak a személyi harcok az utódlást illetően a  Szovjet Kommunista Párt (SZKP) XX. Kongresszusa 1956. februárjában ült össze.

Nyikita Hruscsovot, az új pártmuftit az a cél vezette, hogy megalapozza vezető szerepének legitimitását a Párton belül.

E célból furmányosan a „sztálini glóriát” csorbította meg, azaz Sztálin hibáinak adott hangot, és nyilvánosságot, úgymond a korábbi vezető rezsim fejét „szélsőbalivá” és illegitimmé tette. Felrótta Sztálin hibáit, beismerte a rendszer fogyatékosságait. 

Hruscsov beszéde egyértelműen lerombolta Sztálin kikezdhetetlen mítoszát, személyi kultuszát. Ebből az időből maradt fenn egy konzervatív olasz folyóirat karikatúrája, amely az új szovjet politikusokat disznóként ábrázolja, majd közülük az egyik így szól: „Elvtársak, súlyos titkot kell elárulnom; Sztálin disznó volt.”

Ez a vicc persze kételyeket ébreszthet az ún. desztalinizációnak elnevezett folyamat érvényességét illetően, mindenesetre Hruscsov párton belüli presztízsének kialakítása, és első titkárrá való kinevezése – a szerző véleménye szerint- Sztálin leleplezése nélkül aligha lett volna lehetséges.

A SZKP XX. kongresszusa megpecséltelte Rákosiék újabb trónbitorlását is.

Az „utca” a Petőfi Körben forrt egybe. Ez a publikum társadalomkritiai, filozófiai, gazdasági polémiák színtere volt. Elnevezésében 1848-ra apellált, talán nem hiába…

Ez a civil dialógus 1956. júniusában érte el tetőpontját, amikor ezrek kívántak véleményüknek hangot adni, ám kívül rekedtek a Kossuth Klubon.

Ekkor együtt vonultak át a Nemzeti Múzeum mellől a Közgazdasági Egyetemre.

„Ahol a politikai közdiskurzus jobbára kiegyenlítettnek tekinthető, ott megszűnik a hatalom.”[9] „Petőfi népe”politikai közdiskurzust kíván, és a hűen tükröződik, hogy a „köz” legitimálni akarja sajátmagát, szót kér, és elege van a meg nem valósult, vagy éppen erőszakos ígéretekből, tettekből. 1956 nyarától már érezni lehetett a forradalom szelét.

„A budapesti politikai élet csúcsát jelentő Petőfi köri viták követelésket, javaslatokat megfogalmazó légköre személyes tapasztalatokkal, sajtóhírekkel, rádióhíradásokkal megerősítve egyre határozottabb cselekvésre sarkallta a vidéki egyetemistákat, főiskolásokat. A Budapestről érkező hírek közül különösen a Petőfi Kör pedagógusvitája volt a főiskolai tanári karra és az ifjúságra igen nagy hatással.”

1956. februárjától leginkább a XX. Kongresszus határozatai voltak terítéken a vitákat illetően. Kora tavasszal Rákosi beismerte a koncepciós pereket, és megígérte Rajk rehabilitációját, és számos politikai fogoly szabadonengedését.

Májusban önkritikus hangot ütött meg. A XX. Kongresszus szellemében kívánt továbbhaladni, az ő ideje azonban lejárt, - a lemondatólevelet Mikojan hozta egyenesen Moszkvából.

A színjáték következő figurája Gerő Ernő lett az első titkári székben. Elhibázott döntése volt, hogy 1956. június 30-án betiltatta  a Petőfi Kör gyűléseit.

 

Magyar kálvária - Magyarország viharban

 

„Szikrából lesz a láng” – 1956 októbere

 

Forradalmak általában nem maguktól törnek ki. A meg nem hallgatottság feszültségeket szül, társadalmi szinten pedig tömegpszichózist. Ennek a tömegpszichózis levezetésére pedig a tettek szolgálnak. A meg nem hallgatók feje porba hull, a meg nem hallgatottak diadalmaskodnak, és hősöket kreálnak sajátmaguk igazolására, így céljuk elérésére. A forradalmaknak tehát vannak közös vonásaik, időben bármily távol is álljanak egymástól. Az illegitim rendszerek órái már megalakulásuk órájában meg van számolva. A Nagy Francia Forradalom (1789) óta tudjuk, hogy a „Forradalom” újabb ideológiai síkok mentén különböző irányokba fejlődhet. Radikalizálódhat, és öngyulladékony is, mivel a társadalom heterogén mivolta más- más utakat szül egy forradalman belül is. Erre jó példa 1789, és a következő pár  év története, amikor királyi önkény rombadöntésétől eljutunk a köztársasági államig majd a jakobinus terrorig.

Hogy miben állt a „magyar ’56” sajátossága? Először is nem a „francia mintát” követte, mégis mindenki képviseltette magát benne, mert levegőhöz akart jutni. Összetett volt, de nem radikalizálódott, mint 1789 eszméi. A megkínzott azért állt ki, hogy igazságot szolgáltassank neki, az elesett, hogy bekössék sebeit, az „utca” már nem hitt a gyermekmesékben, a világháború utáni szebb új világ, a kommunizmus ígérete, a gyakorlatban utópiává degradálódott, vér és szenvedés szennyezte be az ideológiát.

Ha hitt is benne valaki naívan; más utakon akart járni. Vágyakozás valami Újra, valami Jobbra valami Emberibbre. Az út adott volt, de ezek az utak különféle kövekkel voltak kirakva, mert szubjektív elképzelések létezhetnek, és léteztek csak.

Megreformálni egy olyan eszmét, amely létében életképtelen, nem lehet, vagy ha mégis, akkor deformatívabb lesz korábbi formájánál.

1956 tehát nem egy régi szocialista örökség megreformálásáról szól, hanem az emberi boldogulás, és szabadság kiútkereséseinek újabb állomásáról a magyar történelemben. Utakról van tehát szó, és nem egy útról.

Másodszor; 1956 sajátosan magyar jelenség is, hiszen egy megpróbáltatások ezeréves folyamában élő nemzet hagyományaiban is rebellis, szabadságszerető. A kitartás, amely a forradalmat jellemezte adja a sajátosságát. A végsőkig tartó harc, és a fel nem adás.

Később a Kádár-rendszer semlegesítette a forradalmat azzal, hogy bűnözők, és rendszerellenségek lázadásának titulálta azt. 1956 „kádári elferdítése”,-  miszerint a régi rendszer restaurátorai, bűnözők, „horthysta farkasok”, fasiszták szították fel a „békés népet” - marxista csökevény lehet akkor, ha még mindig találkozunk vele.

1956 Kádár takarója is, ha úgy tetszik,- hogy magát életbentartsa, ezt láttuk már Hruscsov esetében is, és pont ebben áll a kommunista rezsim álszentsége, melyszerint mások kárán, vagy éppen szenvedésén lel új táptalajt saját életbentartására.

A marxista agy csak a világméretű népek forradalmát ismerte, és bizonyos mértékig hitt is benne. A „nép forradalma” olyan kiváltságos rétegek ellen, mint a gazdag elnyomó osztályok, királyok, bárók, azok, akik nem alkották azt a „puritán népmasszát”, akik rendeltetésüknél fogva, és korhoz kötötten arra predesztináltattak, hogy világszerte átvegyék a hatalmat. Ez az osztályelmélet. 1917 óta azonban az utópia sorra vereséget szenvedett, és a hatalom eszköze lett a szocializmus. A forradalmak kora lejárt- gondolhatnók, ám „ az istenadta nép” meg akart szabadulni a Kreml árnyékától, a sztálini hagyatéktól biztosan.

Az 1956- os év első felének eseményei egy hosszabb „olvadási” folyamat eredményei voltak. Amikor Rákosit menesztették júliusban, a „keményvonalas sztálinisták”, Gerő Ernővel az élen még azt gondolták felszámolhatják a „revíziót”. Rajk László és társainak[10] október 6-i újratemetése azonban olaj volt a tűzre. Miért is nem az aradi vértanúk napján? – kérdezhetnénk történelmi abszurditással. A temetés nagy tömegdemonstráció volt, Nagy Imre is részt vett rajta. Gerő és az ekkor már a Központi Vezetőségben asszisztáló Kádár János külföldön tartózkodtak; az előbbi a Szovjetunióban, az utóbbi Kínában. A temetéssel egy időben jelent meg Háy Gyula cikke az Irodalmi Újságban:

„ Az írónak, mint bárki másnak, minden korlátozás nélkül szabad legyen nem marxista módon gondolkodni… igazságtalannak találni, amit még hivatalosan igazságosnak mondanak, nem szeretni egyes vezetőket, dilemmákból olyan becsültes kiutat ajánlani, amelyet politikai és gazdasági vezetők irreálisnak tartanak.”[11]

Október 6-a erődemonstráció is volt, ahol egyes MDP tagok tisztára próbálták mosni a Sztálin uralma alatt bepiszkolódott lepedőt: „ …neki (ti. Rajk Lászlónak) nem adatott meg a nagyszerű halál, a hősök halála, őt a személyi kultusz mocsarából napfényre kúszott szadista bűnözők pusztították el.” [12]

E szövegrészletből is kiderült, hogy a kommunizmus ellenségképére alkotott szókincstár kifogyhatatlan az efajta mondvacsinált, ízléstelen jelzőkből.

Az újratemetés után egyreinkább követelték Nagy Imre visszavételét a vezetőségbe,

ez október 13-án megtörtént, és Nagy kizárását Rákosi Mátyás személyes elfogultságára fogták.

Három nap múlva színreléptek az egyetemisták, és megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, azaz a MEFESZ, amely félredobta elődje, a DISZ tétlenségét, és reformokat követelt. Elsősorban a tanulás feltételeinek megjavítására vonatkoztak e követelések, amelyek egy héten belül  behálózták a vidéki egyetemeket is. Itt találkoztak először a diákság követelései a politikával. Október 22-én heves diákgyűlésekre került sor az ország nagyobb városainak egyetemein, így: Szegeden, Miskolcon, Egerben, Pécsett és Sopronban. Budapesten a Műszaki Egyetemen gyűltek össze a diákok, hogy határozataikat pontokba rendezzék, és kijelentsék, hogy következő nap délután tüntetést tartanak, felvonulást szerveznek a Bem szoborhoz. Mindezt a nyári poznań-i tüntetéssel szolidarítást vállalva. A pontokba szedett követelések egy bizonyos hányada valóban a diákélet reformjai mellett  foglaltak állást, nagyobb részük azonban egy demokratikusabb és szabadabb Magyarországot kívánt, és a politikai elégedetlenség megfogalmazójává vált – nemzeti kérdéseket feszegetett.

 

 

Részletek a többször kibővített 16 Pontból[13] :

-         „A kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésével.”

-          „ … egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvén álló magyar-szovjet és   magyar- jugoszláv barátság megalakítása.”

-         „Az összes szovjet csapat kivonulása Magyarországról...”

-         „Általános, egyenlő, titkos választásokat…”

-         „A beszolgáltatási rendszer fölülvizsgálata…”

-     „Az összes politikai, -és gazdasági perek fölülvizsgálata…”

-          „A néptől idegen címer helyett a régi Kossuth - címer visszaállítása,

március 15-ét, és október 6-át nyilvánítsák nemzeti ünneppé és     munkaszüneti nappá.”

      -      „Új egyenruhát honvédségünknek.”

-      „Teljes vélemény, - és sajtószabadság megvalósítását minden téren.”

-          „A zsarnokság, és az önkény jelképét, a Sztálin-szobrot azonnal távolítsák  el!”

-         „ Egymásért teljes szolidarítást vállalunk.”

-         „A kötelező orosz nyelvoktatás megszüntetése, illetve fakultatívvá tétele.”

Ezek a fiatalok a cselekvés mellett döntöttek. Nem akartak hősök lenni, nem kívántak babérokat, egyszerűen egy olyan folyamat részeseivé váltak, - miután Nagy színrelépett, - melyet megállítani már nem lehetett.

Az ifjúság „48-cas” naív hite, és világmegváltó lelkülete készen állt a változtatásokra.

A fáklyavivők tehát a magyar egyetemisták voltak. A szikrát a tűzhöz ez a bizonyos 16 pont adta; az egyetemek radikálisan utat mutattak, az „utca” pedig izgatottan követte őket.

„1956. október 23., kedd. Várható időjárás: Párás reggel, sokfelé ködös, enyhe idő. Változó irányú szél, gyenge légmozgás, a legmagasabb nappali hőmérséklet 18 és 23 fok között alakul.”[14] – kissé kategórikus. Nem mosta tehát hideg eső a menetelők arcát, mint a ’48- cas márciusi ifjakét. A Kamara Varieté 23-án a „Kijavítjuk a történelmet” című darabot játsza. Ez kissé pikáns, és abszurd, mintha a forradalom kezdetét próbálták volna megjósolni.

 A Gerő vezette pártküldöttség délelőtt érkezett haza Jugoszláviából. Tito-t  nyugtatták meg, és bizonyára a magyar nép baráti szeretetét közvetítették a magyar- délszláv tolmácsok a két fél között.

A Magyar Dolgozók Pártjának újságírói a Szabad Népben „Új tavaszi seregszemle című cikkével” köszönti a diákok kezdeményezését, tudniillik a gyűléseket.

Sok sikert kíván a diákság okos, alkotó tanácskozásaihoz. Saját maguk, és a Párt között nyilván a „szocialista kereteken” belül.

A délelőtti órákban diákok járják az üzemeket, és a délutáni felvonulásra buzdítják az embereket. Megtorpanni látszik azonban a kezdeményezés, amikor Piros László, a Párt belügyi ökle délután egy órai rádióbeszédében megtilt mindenféle utcai felvonulást. Sokáig azonban nem vár a Központi Vezetőség, hiszen a tilalommal tüzet szíthatnak, így fél háromkor feloldják a tilalmat.

A diákok az egyetemek előtt gyülekeznek, és egy részük karonfogva a Petőfi -szoborhoz, míg másik felük a Bem- szoborhoz vonul. Koszorúkat helyeznek el, majd a Petőfi- szobor árnyékában Sinkovits Imre színművész elszavalja  a Nemzeti dalt,  Bem apó lábainál pedig felolvassák az egyetemisták 16 pontos követeléseit.

A tűz fellobban, mint 1848- ban: fellélegezni, teret engedni a tömegek, és egyben az egyén szabadságának is. A XX. századi ’48 forgatókönyvének alapvonásai Petőfiék tettei, eszméi, a magyar lelkület kifejezői . Nyomdokukban lépdekel mindenki, aki már évek óta hallgat, és az, aki hallgatni kányszerült.

Transzparenseiken a „ Vesszen az önkény, éljen a törvény!”; „ Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába!”; „ Ruszkik haza!” feliratok olvashatók.

Még csak délután öt óra fele járunk, amikor a tömeg fáklyákkal a kezében a Parlament, illetve a Rádió épülete elé vonul. A Parlamentnél Nagy Imrét követelik, és ezzel egyidőben „csillaghullást” is. Az épület tetején lévő vörös csillag többszöri jelszó-skandálás után kialszik. Nagy Imre kezei azonban még meg vannak kötve, a Párt még a helyén van. Mit mondhatna ekkor? A legtöbb tőle telhető, hogy megnyugtatja, és lecsillapítja az összegyűlt sokadalmat. Az „Elvtársak!” megszólítás azonban igen szerencsétlen…erre ki is fütyülik.

A Rádió épületénél a 16 pont beolvasását követelik. A Párt köldökzsinórja azonban még ide is elér, és eredménytelenek maradnak a felolvasásra vonatkozó tárgyalások. Ekkor már hírek keringenek a pesti utcán, miszerint „az ÁVO belelőtt a tömegbe”, így a Parlament elől a Rádió elé vonulnak az emberek, mialatt a tüntetők egy része fegyvereket szerez a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség raktáraiból, míg mások a Lámpagyárból. A Rádiónál fegyveres harc bontakozik ki a tüntetők és a kiérkezett karhatalmista alakultatok között.

Még a kora esti órákban a Szabad Nép székháza előtt is megpróbálják kinyomtattatni a 16 pontot, de csak azután kerül erre sor, miután a tömeg magával hoz egy holttestet, akit állítólag a Rádió előtt lőttek le ÁVH-sok.

A felbőszült tömeg beront  a székházba, és Marx, Engels, Lenin, és Sztálin köteteket hajít ki az utcára, és égeti  el őket.

Gerő és galerije nem marad tétlen, hiszen Gerő még az éjszaka folyamán tárgyal Andropov szovjet nagykövettel, és Hruscsovval egy esetleges szovjet katonai segélynyújtás reményében. Az éjszaka folyamán szovjet harckocsi-alakulatok érkeztek a fővárosba.

„Másnap, 24-én szerdán, már kora hajnalban az ablaknál álltam. Szürke, nyirkos, ködösen siralmas reggel volt ez. Megdöbbenve látom, hogy a Múzeum körú túlsó oldalán, a Nemzeti Múzeumtól nem messze, hiányzik egy ház teteje. Lóg a nád, a cserép, alatta pedig, akár a betlehemi jászolban ülnek a fiatalok, kezükben puskával. Nagyon fiatal gyerekek, tizenévesek. Egy kis tűzfészket alakítottak ki. Előzőleg hatalmas belövés érhette a házat, talán egy tanklövedék.” – így hangzik Gombos Katalin visszaemlékezése.[15]

A tegnap eseményei szikrát kapva felizzottak, és a reggeli ködből egyszerre újabb szovjet harckocsik vonalai rajzolódtak ki. Az egyetemisták követelései az ország követeléseivé válnak. Aki mer, az kimondja, aki nem mer, az hallgat, vagy átáll a másik oldalra, ameddig nem késő. Ők a taktikázók, és előbb- utóbb a kommunizmus elkövetkező negyven évét kívánják majd hamisan szavatolni. Az előbbiek pedig tiszta átalakulást, változásokat óhajtanak, ha kell- márpedig rákényszerülnek- fegyverrel.

Huszonnegyedike a kiszélesedő harcok, és az ellenállási gócok kialakulásának napja Budapesten. Tűzfészkek alakulnak ki a Móricz Zsigmond körtéren, a Baross téren, a Boráros téren, a Széna téren, és a budapesti kerületek szűk utcáiban is.

„Fasiszta, reakciós elemek egyveres támadást intéztek középületeink ellen, és megtámadták karhatalmi alakulatainkat.”

„Az ellenforradalmi bandák galád támadása az éj folyamán rendkívül súlyos helyzetett teremtett.”[16] – szól a reggel 9 órai híradás propaganda-szárnyakon, elhomályosítva, és elferdítve, „ellenségmázba” itatva a Párt által hallani kívánt tényeket.

A nap folyamán súlyos harcok folynak Budapest utcáin. A szovjet tankokkal együttharcolnak az ÁVH-s alakulatok. Nagy Imre a harcok azonnali beszüntetésére szólít fel: „Nem a bosszúállás, hanem a megbékélés politikáját akarjuk folytatni… Rend! Nyugalom! Fegyelem! Ez most a jelszó mindnek előtt!”[17]

A színre lépő Kádár János esti beszédében kiáll Nagy mellett, ám retorikájában inkább az utópisztikusabb szocialista eszméket hangoztatja, míg Nagy Imre tisztább, szabatosabb, és a megbékélés mellett tör botot. Kádár továbbra sem nélkülözi a

„vörös cukormázt”, és megrögzött kommunistaként továbbra is az osztályharcot tartja gondoltainak sarkallatos pontjának, így:

 „Kommunista, és munkás elvtársak, budapestiek, vidékiek! Segítsetek minden lehetséges módon, nem utolsósorban a politikai tömegfelvilágosítás eszközeivel[18]

megvédeni, és végső győzelemre vinni a munkásosztály politikai hatalmának védelmében folytatott harcot.” [19]

Nagy Imre az 1953- mas kormányprogram elveit irányozza elő: „ A kormány el van szánva arra, hogy nem engedi letéríteni magát a demokratizálódás, a magyar nép érdekeinek megfelelő, a nép széles rétegeivel megtárgyalt program megvalósításának útjáról.” Itt ragadható meg Nagy Imre szerepvállalásának emberiessége, és demokratizmusa. A „magyar nép érdekeinek megfelelő” programról beszél.

Kommunista és kommunista között is nagy a különbség. A múlt Nagy számára felfedte a „rendszer” hiányosságait, míg Kádár november 4-e után, a forradalom árulójaként, konzerválta sajátos hatalmát, mások hullái felett.

 

 

Hogy gyötörte-e lelkiismeretfurdalás?

Kádár 1989- ces, megzavarodott állapotban elmondott halála előtti, utolsó beszédében tesz utalást a későbbi áldozatairól.

 

Egy „megbocsájthatatlan gaztett”[20]

 

Gerő másnap- október 25-én- távozik Hegedűssel, és Pirossal együtt a hatalomból; Moszkvába emigrálnak. Ezt valószínűleg nem tudták azok az emberek, akik a kijárási tilalom megszűnte után a Kossuth térre indultak, hogy újabb követeléseinek adjanak hangot. A csoportok több irányból indultak el a Parlament elé. Az Astoriánál, és a Szabadság téren gyülekeztek, illetve közelítették meg a teret. Gyakran szóba elegyedtek szovjet katonákkal, akik tankjuk lőcsövébe magyar nemzeti színű zászlót tűztek, és a tömeg elején vonultak. A vonuló néptömeg a Kossuth téren ismét Nagy Imrét kívánta volna meghallgatni, illetve a „ Vesszen Gerő!” ; „ Vesszen Piros!” jelszavakat skandálta.- nem tudván, hogy ekkorra Gerőt már leváltották. Arnóth Károly résztvevő szerint sokak ovációja ez volt :

 „Hurrá, vége a lövöldözésnek, menjünk a Parlament térre, legyen ott is vége!”[21] Az „Aki magyar, velünk tart!”[22] kiáltások is elhangzottak. 

Mi mást óhajtottak volna, mint az addig elért eredmények mellé továbbiakra való ígéretet, és nyugalmat?

„A beadást, és a jóvátételt már eltörölték. Vártuk Nagy Imrét.”- emlékszik vissza Nagy Sándor, aki többedmagával került a kossuth téri tüntetésbe, és korábban a várost járták, hogy ismerőseinek megmutassa a Rádió épületét, és a 23- án nem sokkal este fél tíz után ledöntött generalisszimusz szobrának talapzatát.

A Kossuth térre érkezők felbecsülve körülbelül négy-ötezren lehettek.[23] A teret délelőtt 10 órára „foglalták el”, és egyesek szónoklatokat tartottak, vagy éppen szavaltak, közösen elénekelték a Himnuszt. Újabb barátkozásokra is sor került a szovjet katonák és a békésen demonstráló magyarok között.

„ Éppen egy tisztet dobtunk a levegőbe, amikor  eldördült egy rövid sorozatlövés.” – állítja Szepessy András túlélő.

A többiek közül egy résztvevő emlékszik lövöldözésre, a többiek[24] rövid sorozatok után hosszú sorozatokra, majd folyamatos gépfegyverropogásra. A tömegben teljes lett a zavarodottság; egy részük a Parlament másik részük a Földművelődésügyi Minisztérium árkádjai között lelt menedéket.

Már aki menedéket lelt az állandosuló kereszttűzben. Az elős sorozatok Szepessy András emlékezete szerint az Földművelésügyi Minisztérium (FM) felőli utcából jöttek, majd a FM tetején „mozgó alakokat vettem ki”- mondja Kemény Szilárd, aki  a Parlament bejáratánál talált menedéket. Ők tüzelhettek először a téren lévőkre, erre a szovjet tankok tüzet nyitottak rájuk, így a tömeg valóban kereszttűzbe került.

Megkérdezzük: Ki lőtt először? Feltételezhető, hogy a karhatalmisták akarták szétbomlasztani a tüntetőket, annak ellenére, hogy békések voltak. Az ÁVH alakulatai parancsot is kaphattak, vagy egyszerűen rossz szemmel nézték az egyre duzzadó tömeget, és életüket féltették, megijedtek. Ebben a feszült helyzetben, miután az első sorozat elhangzott, a szovjet páncélosok szinte ösztönszerűen lőttek vissza rájuk.

„Fejek, lábak röpködtek a közelemben.” – meséli a Rákóczi- szobor lábánál fedezékbe húzódott túlélő, Baranyi Iván. Aztán elcsendesedett a kezdeti lövésáradat, és megritkultak a dörrenések. „A földön fekvő sebesülteket, vagy fél-halottakat is megszórták.” [25]– emlékszik vissza Csirkés Zoltán. Dr. Oláh Vilmos az akkoriban prognosztizáló orvos elmondása szerint aznap 11 órától sérültek tömkellege érkezett hozzájuk, elsősorban a Kossuth térről.  Felbecsülhetjük tehát a kossuth téri kereszttűz időtartamát, amely ilyentén minimum fél óra volt, miután 10 óra fele dördült el az első sorozat. Nagy Sándor, aki túlélte ezt az értelmetlen vérengzést 14 órakor visszament a helyszínre:

„ A hullák szállítása folyt éppen. Általában teherautókra szórták fel őket, némelyeket hullaszállító vitt el. Közben komolyabb eső is volt, és a tér mozaikkövén patakokban folyt el a piros lé. Megrendítő látvány volt.”[26]

A kossuth téri kereszttűzben a 2003-mas kutatásokig  61 halott személyről emlékeznek meg, ebből 3 szovjet katona. Több százan sebesültek meg.[27]

Ugyanezen a napon Győrben politikai foglyok szabadon engedését követelik, amikor ezt fizikálisan is megpróbálják keresztülvinni, a börtön védői tüzet nyitnak rájuk, három ember meghal, sokan megsebesülnek. 

A következő napokban a vidék más városaiban is megkezdődik a harc a politikai foglyok szabadonengedéséért. Győrött három halott nevét sikerült azonosítani, akik a városi börtön előtti sortűznek estek áldozatul. Ők: Máté Mária, Halász Ödön, és Szabó Béla.[28] A Győr- Moson- Sopron megyei hírlapban „Lelkes tüntetés Győrött” cím alatt a következőképp számolnak be a történtekről: „ Délután fél háromkor lelkes tüntetés kezdődött Győrött. A tüntető diákok, munkásfiatalok, üzemi dolgozók, hivatalok dolgozói nemzeti színű lobogó alatt vonultak fel a város főútvonalain. Együttérzésüket fejezték ki a Párt Központi Vezetősége legújabb intézkedései iránt, hogy Gerő Ernőt leváltották, és Kádár János elvtárs lett az első titkár. A városháza előtt elszavalták a Nemzeti Dal-t, elénekelték a nemzeti Himnuszt.”[29] Október 26-án sztrájkolnak Győrött, tüntetnek Mikolcon és Mosonmagyaróvárott. Sortüzekre kerül sor, vér folyik.

A már említett Halász Ödön, aki résztvett a tüntetésen és halálos tarkólövést kapott, halálakor csupán 17 esztendős volt. Édesapja, Halász István nem kevesebb, mint 29 évig viaskodott fia halálának körülményeinek kiderítésével. Számos levelet, beadványt írt a belügyi illetékes szerveknek, sőt 1972 januárjában Kurt Waldheimhez, az ENSZ főtitkárához címzett levelet, hogy fényt derítsen rá, ki a felelős fia haláláért.

Választ aligha kaphatott…

Kálváriája, mint oly sok, eddig a -  Minisztertanács Elnöki Hivatalába – címzett sorai nem talál(hat)tak meghallgatásra. Az utolsó levelet 1985 májusában írta, ekkor ügyét már elévültnek tekintették. Fia nem nyerhetett rehabilitációt. 

Még negyven év távlatából sem tudunk választ adni, hogy hány ember halt meg a Dudás István százados által kiadott tűzparancs következtében a mosonmagyaróvári laktanya előtt.

Egy biztos jelentés azonban a kezünkben van, ez pedig a Győr- Moson-Sopron megyei Rendőrfőkapitányság  levele, melyet a Belügyminisztérium körlevelére adtak ki:

 „Jelentem, hogy a megye területén az október 23-i és az azt követő események következtében meghalt összesen: 63 fő, ebből 4 határőr, 3 fő honvéd, 56 polgári személy. [30]

 

Metamorfózisok

 

Még október 25- én átalakult a Központi Vezetőség. Gerő Ernő, Hegedűs András és Kovács István Moszkvába indultak. A Párt első titkára Kádár János lesz.

A MDP-n belül is megindul az „olvadás. Kádár János mellett Münnich Ferenc belügyminiszteri tárcát, Janza Károly hovédelmi miniszterséget kapott, emellett Tildy Zoltán államminiszter. Az új pártalakulaton belül persze korántsem lehet egyetértés.

Az szétzilálódó MDP-ben helyett kapott Kádár János, Apró Antal, Kiss Károly, Münnich Ferenc és a lassan magukra eszmélő történelmi pártok- kisgazdák, szociáldemokraták, a pillanatnyi erőviszonyoktól függenek. Nagy Imre a kormány fejeként, miniszterelnökeként október 28-án hivatalosan is megszünteti az Államvédelmi Hatóságot, és ígéretet tesz a szovjet csapatok azonnali kivonására, emellett fizetésemelést ütemez be.

A „győztes forradalom” elnevezés legalább annyira találó, mint az „átmenet ideje”. Mindenféleképpen határt kell húzni valahol az október 23- november 4-ig tartó eseménysorozatban, és a határ ideje 28-29-e. A felszín alatt már november 1-jétől zajlik az „árokásás”, hiszen Kádár János 1-jén titokban Moszkvába utazik, hogy tárgyaljon egy esetleges szovjet intervencióról, és az azutáni hatalomátvételről az „igaz szocializmus” fenntartása érdekében.

A november 4-i intervencióig azonban „tavaszodik”, és egyre inkább hangot kapnak azok a politikai hangok, melyek a demokratizmus mellett állnak ki, semlegességet követelnek, és a szovjet függőséget kívánják felszámolni.

Tildy Zoltán államminiszter 28-i beszédében az összetartozást hangsúlyozza:

„Nagy Imre kommunista, én nem vagyok az, de mindketten a kormány többi tagjával együtt elsősorban magyarok vagyunk, hű fiai hazánknak, akik ma egy célt látunk magunk előtt, végleg felszámolni a múlt hibáit, bűneit, lerakni szilárd és biztos alapját népünk boldogulásának, biztosítani nemzeti függetlenségét és szabad életét.”[31]

A győztes forradalomról az október 29-i Szabad Nép „ Hajnalodik …” című cikkében méltatja az eseményeket, nyugodt, higgadt hangnemben áll ki Nagy Imréék mellett, majd így fejezi be: „ Hajnalodik magyar hazánk felett. Köszöntsük ezt a hajnalt a felnőtt, győztes nép figyelő szemével- de békével, renddel, nyugalommal!”[32]

November 2-ig folyamatosan szerepet kapnak a kormányban azok, akik a demokratikus fejlődés konszolidálása mellett érvelnek, így Bibó István a Petőfi Kör vezetőjeként, Kéthly Anna a történelmi szociáldemokraták színében, Kovács Béla a FKGP szóvivőjeként, mellette Maléter Pál.

Megkezdődik a Nemzetőrség felállítása, és Budapesten megalakul a vidéki Nemzeti Bizottságokat összefogó Országos Nemzeti Bizottság: „ A mai napon (ti. okt. 28.) megalakult az Országos Nemzeti Bizottság, amely a forradalom helyi választott szerveinek, az önkormányzattal bíró nemzeti bizottságoknak munkáját hivatott összefogni.”[33]

Janza Károly honvédelmi miniszter tűzszünetet hirdet, persze ez korántsem bír gyakorlati erővel, hiszen a 29-étől Budapestről lassan kivonuló szovjet alakulatok és a helyi szabadságharcosok között megannyi összetűzés történt. Janza felhívásában a következőképpen fogalmaz: „ … szereljék le azokat a felfegyverzett csoportokat, - egyes elemeket, (kicsit ködös megfogalmazás -a szerk.) akik céltalanul ontva  a magyar vért a munkások, a parasztok, a néphez hű értelmiségiek szocialista jövőjét veszélyeztetik.”[34]

Budapesten lassanként beindul az élet. Munkástanácsok alakulnak, melyek nyíltan felvállalják saját sorsuk alakítását, és nem tűrik a központi irányítást.

Megalakul a Keresztény Ifjúság  Szövetsége. A Párton belül megindulnak az egyezkedések. Szuszlov és Mikojan szovjet küldött